Tegnapi találkozásokra

Régi barátság, sugárutak hajdani kereszteződése. Míg előttünk van, összehoz, aztán, ha nem törtem, nem törtél új irányba, egymástól már csak távolodhatunk. Ha legalább egyikőnk új irányba tért, akkor minimum egy kérődzés még kinéz kettőnknek egy rövidke pillanatra, a mára megfonnyadt, hajdan szép dolgok fölött, valahol, valamikor, talán mikor a másik épp szembe tart velünk.

Szeretet-kampány idején

Mióta – eleget csalódván már - nem sodródunk feltétel nélkül a tradíciókkal, mint eleink, azóta ki-kisodródik az ember a közös mederből, s ilyenkor felfigyel erre-arra. Nemcsak egyikünk-másikunk, hanem nyilván mindenki, de mindaz, amit észrevesz az ember, nem feltétlenül kerül a maga konzekvens helyére. Itt van például a szeretet a maga hagyományaival.

A szeretet társadalmi viszonyok közepette igen nehéz elem. Bár a társadalmi tudat az emberi szeretetnek gondját viseli, ennek a különös impulzusnak nincsenek, nem lehetnek szabályai. Lényege azonban van és tiszta fejjel kihámozható.

A szeretet olyan belső impulzus, mely által megvalósítunk, formába öntünk valamilyen összetartozást. Bármilyen lehet ez a forma, valós vagy virtuális, a lélek harmóniaérzékének közös határain belül, vagy félig azon kívül akár, s nem is biztos, hogy általa bármi fizikailag valós célnak be kell teljesülnie. Ám a szeretet legszebb réve mégis csak az.

Azt az indulatot, melyet szeretetnek véltünk-szántunk, de közönybe ütközött, ellenérzést váltott ki, gyakorta céljavesztettnek gondoljuk. Tisztább az érzelem őszintesége, ha nem tételez célokat, hiszen a szeretet impulzusa pozitív kísérlet valamiféle kapcsolatra, és a lélek leleménye szerint szégyen nélkül, emberi méltóságunk javára sugárzik, illetve, megbánni fölösleges, ha őszinte volt, mert mindenképpen megtisztelte tárgyát.

A szeretet formáját tekintve bármilyen lehet, de mindenek előtt olyan dolog kell hogy legyen, amit adunk, hiszen csak afölött van természetes hatalmunk. Szeretetünknek nem lehet érvényességi feltétele. Az efféle indulatok mind-mind az üzletelés tárgykörébe tartoznak. Az igazi - adakozó -  szeretet gesztusának érvényességét nem lehet viszontszeretéstől függővé tenni. Vagy van érzelmi hullámod valaki iránt, és ezt áramoltatod a külső körülményektől függetlenül, formába öntöd leleményességed szerint, vagy pedig csak magad javát keresed valaki másnál, vagy talán csak erőtlen képzelődéseid áldozata vagy.

A kapott szeretet még akkor is pozitív impulzus, ha nem vágytál rá, de vaktában vagy illemből viszonozni veszélyes, mert lehet, hogy üzleti ajánlatot igzolsz vissza. "Én így, ha te is így meg úgy." A szeretet-üzletelésnek talán legkevésbé tisztátalan fajtája a viszontszeretés reményében tett gesztus, végül is szinte minden lénynek szüksége van a befogadottság érzetére.

A szeretet indulata más indulatok sokaságával osztozik lelkünk rezdülékeny felületén, melyet külső impulzusok sokasága ér, ezek interferálnak, befogadni, megszűrni, csillapítani, visszhangozni őket, más-más mértékben vagyunk képesek.

A hiúság fontos frófeaként számol a szeretettel, természetesen nem a magáéval. Nem ritkán a vallási álszentség is ebből merít. Itt leli fontos piacát az ajándék-ipar. Erre apellál az szociális önsajnáltatás is. Modern szeretet-kultúránk, motorikus szeretet-idomultságunk meglehet csinosítja az élet külsőségeit, olajozza a kedélyállapotokat, tompítja a kenyérharc fegyvereinek élét, de nem azt valósítja meg, amire a léleknek igazán szüksége van, ami igazán tiszta, ami nem hoz másnap megbánást, ami nem űz gúnyt magából.

A rutin persze egyben annak is ígérete, hogy a szeretet, mint törekvés napirenden marad, s a gépies gesztus egy szép napon talán igazi tartalmakkal töltődik meg.

A szeretet a civil társadalom egyik fontos intézménye – lehetne, kellene hogy legyen. Beszéljünk a szeretetről, tisztítsuk meg érzéseinket és gondolatainkat! Szabaduljunk meg szeretet-igényünkre rátelepedett szokásainktól! Az alantas fogyasztói-világ szeretetbizniszének járomszíjaitól! A tudatlanságtól, az önző, követelőző félelemtől, és legfőképp a szeretet-kampányoktól!

Tekintsünk a közelgő Karácsonyokon túlra! Győzzük le, törjük meg társadalomjobbító, szeretetjobbító gondolatainkkal az egész éves kampánycsendet!

Aranyvasárnap a Kosztolányi téren

            Milyen különös megállni nyirkos, felpörgött cipőnkben a multireklám roppant papírfüggönye előtt, mely alkáli történetével még egy percre kitakarni igyekszik az elektronizált, nonstop világshowt, hogy aztán téveszthetetlen irányban engedjen majd utunkra;

            milyen különös megállni e kozmikus idomokat kellető, dzsungellé tágult moziban, a fogyasztás fagyos zászlaja, a határtalan szellem síkba fojtott sziporkázása előtt, mintha engednénk a tudatunk alatt fészkét kereső cégéres önimádatnak, mely egyszerre tart távol és közel, vadít, szelídít, csikorgó hatásmechanika, fellegekben járó design, uralván és szenvedvén az életet, ködös teret, tovalengő drótkötegeket, korhadó fát, tövébe omlott karosszériákat,

            sóhajnyi zoommal belezuhanni e vesztő-vigadóhelyünket palánkolni igyekvő alkáli mesébe, át rajta, ártatlan életlen folttá olvasztani táguló íriszünkben, nem látni belőle semmit, nem látni a szerteszórt betűk alatt elsuhanókat sem, akik konzum levélbombáktól, nyereménydugványoktól ingerelve venni rohannak a decemberi latyakban, az áramra szomjas, ajándékreményű kacatok áradatában,

            s nem venni semmit, semmit, csak dermedezve nézni keresztül ezen a nagy színes, lépes hellón, hogyishívjákká, micsodává nézni, mintha semmi több, mint az örök kolorit offset zümmögése lenne, szélsáncoló biszbasz, dizányosan málló vakolat, szemünkbe logó, roppant szépen hervadó falevél,

            és csak a keze melegére...na, semmi giccs!...csak a keze hidegére gondolni annak, akit már rég nem szeretünk;

            mert ha nem, akkor dekódoltatunk, akkor érteni véljük magunk is ezt az alkáli-leheletű gigászi igét, és megindulunk sárral felvert, amperszagú cipőnkben a fényes semmibe, veszünk, veszünk, bipbipelünk, berregünk, robotolunk, fűtünk, fagyasztunk, fogyasztunk, faxolunk, reklamálunk, kapunk és kopunk,

            míg nem lemerülünk, s nem marad más, mint eldobni savval kimart magunkat, az emberileg többé már úgysem fogyaszthatót.

                                                                                                            D-Vektor

ÚT ÖNMAGAMHOZ

EGY FIRKÁLÓRA

Nem mélyül, nem is enyészik szó értelme kérdőjelektől.
Nem tett az, ahogy a pusztán tudatlan kérdez.
Nem hoz katarzist létkülsőd férceinek eufóriás felszaggatása.

A költői kérdés, mi engem szíven talál,
a megválaszolhatatlant célozza meg.