Milyen különös megállni nyirkos, felpörgött cipőnkben a multireklám roppant papírfüggönye előtt, mely alkáli történetével még egy percre kitakarni igyekszik az elektronizált, nonstop világshowt, hogy aztán téveszthetetlen irányban engedjen majd utunkra;
milyen különös megállni e kozmikus idomokat kellető, dzsungellé tágult moziban, a fogyasztás fagyos zászlaja, a határtalan szellem síkba fojtott sziporkázása előtt, mintha engednénk a tudatunk alatt fészkét kereső cégéres önimádatnak, mely egyszerre tart távol és közel, vadít, szelídít, csikorgó hatásmechanika, fellegekben járó design, uralván és szenvedvén az életet, ködös teret, tovalengő drótkötegeket, korhadó fát, tövébe omlott karosszériákat,
sóhajnyi zoommal belezuhanni e vesztő-vigadóhelyünket palánkolni igyekvő alkáli mesébe, át rajta, ártatlan életlen folttá olvasztani táguló íriszünkben, nem látni belőle semmit, nem látni a szerteszórt betűk alatt elsuhanókat sem, akik konzum levélbombáktól, nyereménydugványoktól ingerelve venni rohannak a decemberi latyakban, az áramra szomjas, ajándékreményű kacatok áradatában,
s nem venni semmit, semmit, csak dermedezve nézni keresztül ezen a nagy színes, lépes hellón, hogyishívjákká, micsodává nézni, mintha semmi több, mint az örök kolorit offset zümmögése lenne, szélsáncoló biszbasz, dizányosan málló vakolat, szemünkbe logó, roppant szépen hervadó falevél,
és csak a keze melegére...na, semmi giccs!...csak a keze hidegére gondolni annak, akit már rég nem szeretünk;
mert ha nem, akkor dekódoltatunk, akkor érteni véljük magunk is ezt az alkáli-leheletű gigászi igét, és megindulunk sárral felvert, amperszagú cipőnkben a fényes semmibe, veszünk, veszünk, bipbipelünk, berregünk, robotolunk, fűtünk, fagyasztunk, fogyasztunk, faxolunk, reklamálunk, kapunk és kopunk,
míg nem lemerülünk, s nem marad más, mint eldobni savval kimart magunkat, az emberileg többé már úgysem fogyaszthatót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése